Trianoni évforduló margójára, II. rész.
Ez az írás folytatása az I. résznek, mely elolvasása nélkül nem lesz értelmezhető.
2020. június 4-én 15 órakor gyülekeztünk a hajó farában elhelyezkedő, körben csupa üveg rendezvényteremben. 3 facilitátor, 17 képviselő és egy Tao hárfán kísérő segítőnk. Akik ott voltunk, mindannyian az Ariadne Gaia Alapítvány meghívására érkeztünk, a Trianon 100 – Kollektív sebek és gyógyulás rendezvénysorozatának rendszerállítás programjára.
Amikor beléptem a terembe – amit én magam nem láttam korábban személyesen, csak képről és leírásból – rögtön éreztem, hogy már el is kezdődött az állítás. A tér sokkal kisebb, mint amire számítottam, mint amit jogosan elvártam – gondoltam magamban, hiszen a honlapon az szerepelt, hogy 53 nm. Ez talán 25 lehetett. Volt hozzá egy tetőterasz, amivel együtt el tudom képzeni, hogy összesen annyi. De hát az teljesen külön van, elszakítva, semmi kapcsolat a térrel, ahol állítani fogunk. Rögtön megvolt az igazságtalanság és a csalódottság érzés, a tehetetlenség érzése, ami nagyon egybeesik azzal, amiről az állítás szólni fog. S akkor megláttam a szőnyeget: a szőnyeg ketté van hasítva! A terem közepén van egy oszlop, ami miatt a szőnyeg valójában 2 darabból áll egy 20 cm-es réssel közötte. Ez a tér. Tökéletes a célra: kisebb, mint ami nekünk „jár”, s még az is ketté hasítva.
A teremben papírlapokkal jelöltük az üvegfalakon azokat az országrészeket, melyeket elszakítottak tőlünk és azokat az országokat, melyek körülvesznek bennünket és megkapták ezeket a területeket. A középen levő oszlopra pedig a Magyarország feliratot tettük, így kijelölve a teret földrajzilag is. Egy rövid nyitórituálé után a csoport meditatív állapotban, csukott szemmel, befelé figyelve hallotta meg a tételmondatot. Háromszor mondtuk el, kis szünetekkel a nagyobb hatás érdekében. A mondat tudatosan provokatív azért, hogy felszínre kerülhessen minden, amit elfojtottunk, amit nem beszéltük ki, amit remélünk, ami akadályként még jelen van.
A MAGYAR NEMZET KÉSZEN ÁLL ELENGEDNI A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS OKOZTA FÁJDALMAT
A résztvevő képviselők ekkor azt az érzést, gondolatot, képet, ami a legerősebben megjelent a mondat hatására és amit képviselettel szeretnének ellátni az állításban, felírták egy-egy papírlapra. A lapokat lefelé fordítva helyezték el a térben. Mi, facilitátorok is tettünk be minőségeket, ugyanígy lefordított papírlapokon. A lapokat megkevertük és a földön hagytuk lefordítva. A képviseletek megtalálása érzékelés útján történt. Minden képviselőt megkértünk arra, hogy keresse meg a helyét a térben és ha úgy érzi, hogy az pont egy papírlapon van, akkor álljon rá. Egy képviselő volt, aki nem papírlapra állt, hanem a szakadás fölé azzal az intencióval, hogy összekötő kapocs szeretne lenni. A többiek mind kaptak egy papírra felírt képviseletet, melyet megnézhettek és aztán rá is tűztük a ruhájukra, hogy mindenki láthassa: ki, mit képvisel. Nagyon érdekes, meglepő képviseletek születtek így, a kollektív térből előbukkanva. Némelyik kifejezés először furcsa volt, de folyamatában mindegyik értelmet nyert.
Ezután egy két óra hosszát tartó állítási folyamat következett, melynek részleteit nem áll módomban itt megosztani, bonyolultságánál fogva. A pontos leírás és annak szakmai elemzése akár egy könyvet is kitölthet. Ezért inkább saját, szubjektív megéléseim alapján a legfontosabb momentumokat emelem ki.
Szakadás
A kettészakítottság nagyon erősen megjelent. Az állítás első felében olyan volt, mintha két külön állítás zajlana, két külön térfélen, ahol nincs kapcsolat. Az a képviselő, aki hídnak állt be a legelején, hiába próbálkozott az összekötőkapocs szerepével, rendre kudarcot vallott.
Az egyik szőnyegen a Határon kívül rekedt magyarok képviselője feküdt. Bár a lába belógott a másik oldalra, de a körülötte ülők, csak vele voltak elfoglalva. A másik oldalon feküdt az Igazság és azon a térfélen volt még egy fontos képviselőnk: A magyar nemzet vezetői.
Igazságot!
Az egyik legfontosabb hozadéka a tételmondatos módszernek az volt számomra, hogy két külön képviselő formájában jelent meg az Igazság és az Igazságot! Az Igazságot! végig aktív volt, az elejétől kezdve frusztráltságot élt meg, nyughatatlan volt és állandóan keresett valamit, kapcsolódni akart valakihez és ezt mondta: „Ez nem igazság, ami itt elhangzott! – utalva tételmondatunkra.
Mindeközben az Igazság képviselője feküdt a földön és nem reagált senki közeledésére. „A sötétségben vagyok eltűnve”- mondta. Az ő lefagyottsága, mozdulatlansága az egyik központi témája lett az állításnak, mert többen próbálkoztak vele kapcsolatot teremteni, felállítani – sikertelenül. A Vagdalkozás képviselője, aki valójában egy düh energia volt, az állítás vége felé elkezdte erősen nyomni az egyébként is földön fekvő Igazságot.
S ez volt az a pont, amikor végre életjelet mutatott és megszólalt: „A nyomás, ami pontos, az jobb nekem, mint a simogatás, ami nem igaz.”
A magyar nép idegen
Az állítás folyamán több képviselő is „átalakult”. Ez egy természetes, általános jelenség az állításoknál, azt jelzi, hogy zajlik a folyamat. Itt az átalakulások többféleképpen zajlottak. Például úgy, hogy amikor már érezte a képviselő, hogy kiment az energia a képviseletből, megragadta a figyelmét egy másik papírlap, ami még érintetlenül a földön feküdt és azt felfordította. Azt is előfordult, hogy valamelyik facilitátornak jelezte, hogy ő már mást érez és megnevezte, hogy pontosan mit. Sőt, új minőség is be tudott kerülni úgy, hogy valaki, vagy valakik jelezték a térből, hogy mi hiányzik.
Az átalakulások során a legfigyelemreméltóbb az Idegen átalakulása volt, ahogy Magyar nép lett belőle. S ha ezt történelmileg átgondoljuk és hozzátesszük még azt is, hogy a Kárpát-medencében velünk együtt élő népekkel soha nem volt felhőtlen a viszony, akkor különösen érdekes. Lehet-e vajon, ez az idegen érzés, a mi teljesen idegen nyelvünk a konfliktusok gyökere mindkét oldalról?
S egy másik érdekes átalakulás: a fentebb említett Vagdalkozás, akinek az Igazság életre keltésében nagy szerepe volt, korábban a Torok szorítás és Szívöröm képviselője volt.
A magyar nemzet vezetői
Az állítások során sok mozgás van. Két képviselő volt ebben az állításban, aki semmit sem mozdult a helyéről a kétórás folyamat alatt. Az egyik az Igazság volt, a másik A magyar nemzet vezetői. Ez utóbbi képviselője rögtön az elejétől jelezte, hogy rosszul van, le van gyökerezve a lába, mintha betonból lenne, nem tud mozdulni. Ez az állapot csak rosszabb lett a végére, már állni sem tudott, leült. Talán a legmegrázóbb az volt, amikor a Magyar nép képviselője szeretett volna vele kapcsolódni és ő képtelen volt rá. Ez a folyamatnak abban a stádiumában volt, amikor a Magyar nép nagyon keresett valamilyen eszközt a megoldáshoz, de nem talált. Dühös is lett egy ponton és ezt mondta a vezetők képviselőjének: „Nem csinálsz semmit! Majd én akkor csinálok!”
A nagy fordulat
16: 30 perckor, az állítás 43. percében megszólaltak a harangok városszerte. Ahogy meghallottuk, mi is megálltunk némán 2 percre. És ekkor történt valami nagyon drámai. Egy iszonyatos fájdalom energia jelent meg rajtam keresztül és közben tudatosult bennem, hogy nincs a képviselők között Fájdalom. A tételmondatban az szerepel, hogy készen állunk elengedni a fájdalmat, de hát mit engedünk el, ha nincs jelen? Így hát egyértelmű volt, hogy ebbe a képviseletbe most nekem kell beállni, így is maradt még két facilitátor, akik remekül levezényelték nélkülem is a folyamatot.
A fájdalomtól üvöltve léptem be a térbe és felvettem egy olyan pozíciót a szakadás fölött, amiben teljesen szétfeszülve ugyan, de igyekeztem összekötni az Igazság és a Határon kívül rekedt magyarok képviselőit, mindketten a földön feküdtek. Keresztre feszítve éreztem magam. Ez a mozdulat elindított egy olyan folyamatot, melyben elkezdtek közelebb mozdítani a két térfélen lévő képviselők, majd a végére egy oldalra került mindenki. S ami még nagy jelentőségű volt a Fájdalom megjelenésével, hogy ekkor kapott jelentős szerepet a Kiáradó fény, aki végig ott volt a periférián, de aktívan eddig nem lépett be. Amikor én a Fájdalom képviseletében eljutottam egy olyan pontra, hogy azt éreztem, nem bírom tovább és nagy kétségbeesés lett rajtam úrrá, akkor ő volt az, aki mögém lépett és megtartott. Erről a holtpontról kimozdulni azonban csak a Vagdalkozás (düh) képviselőjébe kapaszkodva tudtam. Ez segített abban, hogy az Igazságot! képviselőjéhez kapcsolódni tudjak és ott éltem meg először stabilitást és erőt. Ez azonban még nem a megoldás volt.
Tanulság ebből számomra, hogy abból az iszonyatos fájdalomból valahogy ki kellett jönni. Ebben segített a düh és a revans követelése. Közben az Igazság továbbra is a földön feküdt, A magyar nemzet vezetői továbbra is tehetetlenül, lebénulva ült ugyanott.
Ahhoz, hogy ez tovább tudjon mozdulni a megoldás felé, arra volt szükség, hogy megjelenjen egy újabb olyan energia, ami eddig hiányzott a térből. Többen érzékeltük egyszerre és így több módon is meg tudott mutatkozni. De erről majd az utolsó, III. részben írok, hogy mi volt ez a minőség, hova jutottunk, mik a tanulságok és hogyan tovább. Néhány nap múlva következik a folytatás.