A trianoni évforduló margójára, I. rész.

A családállításokban nagyon sokszor állunk szemben olyan veszteséggel, fájdalommal, ami az ősöktől valamilyen kollektív trauma kapcsán érkezik a most élőkhöz. Minden feldolgozatlan trauma mély nyomokat hagy a családi emlékezetben, lebénítva, megfagyasztva, terméketlenné téve az életet. Generációról, generációra öröklődik ez tovább. Azt, hogy hogyan adódik tovább a trauma lenyomata, eddig nem pontosan ismerték a pszichológusok, csupán megállapították a tényt, hogy ez így működik. Most azonban egy magyar kutatópáros, Bakó Tihamér és Zana Katalin pszichoterapeuták “Transgenerational Trauma and Therapy” kutatása áttörő eredményt hozott ezen a téren. Megalkották a transzgenerációs atmoszféra fogalmát, s ezzel a címmel írtak könyvet is kutatásaik eredményéről. Pontosan leírják pszichoanalitikus megközelítéssel, mi történik egy traumatizált családban, ahova beleszületik egy gyerek. Nem azzal adják tovább az örökséget, hogy esetleg drámai módon mesélik el, milyen szörnyűségeken mentek keresztül, hanem pont az ellenkezője történik. A hallgatás, a fájdalmas emlékek eltitkolása, az érzelmek befagyasztása teremt egy olyan légkört, melyben az újonnan érkező gyermek felnő és így részévé válik – tudattalanul. S mikor felnőttként nem tudja az okát, hogy vajon mitől vannak megmagyarázhatatlan szorongásos rohamai, depressziós időszakai, kapcsolatteremtési problémái, akkor érdemes megvizsgálni a felmenők múltját és ott keresni a megoldást.

Miben más a kollektív trauma? Feldolgozhatóságában. A trauma feldolgozásnak ugyanis fontos kritériuma, hogy a traumát elszenvedett egyén megfelelő szakmai segítséget kapjon vagy annak hiányában legalább egy támogató, szerető, segítő közeg vegye körül, amelyben meg tud nyílni és idővel képes legyen beszélni a vele megtörtént eseményekről. Ebben a támogató közegben érzelmeit biztonságosan kifejezhesse, történetét más kontextusba helyezve túlléphessen rajta. Ez a támogató közeg teljesen hiányzik a kollektív traumák esetén, mert mindenki ugyanattól szenved. Esetenként pont a társadalom vezetői vagy a társadalom meghatározó rétegei okozzák a bántalmazást, kitaszítást, extrém esetekben népirtást. Kollektíven fagy be a fájdalom, a veszteség, a düh, a kiszolgáltatottság, tehetetlenség érzése. Társadalmi szinten ezek az érzelmek más utat találnak maguknak, mert kezelhetetlenné válnak egy idő után. Ezt a jelenséget láttuk a 2020. június 4-én, a Trianoni Békeszerződés 100. évfordulóján tartott kollektív állításunkon is.

Miért Trianon? Nem egy kicsit elcsépelt már? Milyen régen volt! – gondolják sokan. A logikus elme számára ez így is van. A feldolgozatlanság miatt azonban a trianoni veszteség okozta lefagyottság továbbra is jelen van. Amíg a jelenünket befolyásolja, addig bizony foglalkoznunk kell vele. Ezért döntöttünk úgy, hárman családállítók, hogy a szisztemikus-fenomenologikus rendszerterápia (más néven: rendszerállítás) módszerével megvizsgáljuk, hogyan van jelen a mai magyar társadalomban a trianoni veszteség hatása. Ruzsa Ágota és Kemény Péter kollegáimmal nagyon komolyan készültünk, elemeztünk történelmi eseményeket, befolyásoló faktorokat, következményeket. Számba vettük az összes érintett nemzetet és földrajzi egységet. Számtalan filmet és tudományos cikket néztünk/ olvastunk a témában különböző nézőpontokból. Sok ötletünk volt arra nézve, hogy milyen képviseleteket kellene beállítani, valahogy mégsem érkezett meg az az érzés, hogy „ez igen, ez így jó lesz!”

Felvettük a kapcsolatot Diana Claire Douglas kanadai rendszerállító kollegánkkal, aki a kollektív állításokban nagy tapasztalattal bír. Diana több technikát javasolt, ezek között volt a provokatív tételmondat módszere. Miután meghallgatott minket, mondott néhány tételmondat javaslatot, s ezek között volt egy, amelyre mi mindhárman heves érzelmekkel reagáltunk. Ekkor tudtuk, hogy ez az! Ez a tételmondat lesz az állítás középpontjában. A mondat így szólt:

A MAGYAR NEMZET KÉSZEN ÁLL ELENGEDNI A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS OKOZTA FÁJDALMAT

Az évforduló napján, a Dunára szerveztük egy rendezvényhajóra az állítást. A Duna köt bennünket össze azokkal a nemzetekkel, népcsoportokkal, akikkel legalább 1000 éve, de valószínűleg jóval több, mint 1000 éve élünk együtt itt a Kárpát-medencében. Aznap szélvihar volt. Ritka, déli szél fújt, mely erősen felborzolta a vizet, a hajó inogott és a hajó farán felségjelzésként elhelyezett magyar zászlót erősen cibálta a szél. A tételmondat ütött. Pont, ahogy vártuk. Olyan állítás bontakozott ki, melyet racionális elemzéseink alapján nem tudtunk volna így életre kelteni. A módszer bevált.

Az állítás leírása a II. részben lesz néhány nap múlva.

Sütiket használunk a felhasználói élmény érdekében.

Az általunk használt sütik semmilyen személyes adatot nem tárolnak. A sütik használatának elfogadásával minden funkcióhoz hozzáférsz a honlapon.