Teljes reménytelenségben, kicsire összekuporodva, a tér szélén gubbasztott egy képviselő, aki sokáig nem is mozdult. Aztán amikor mozdult, akkor is csak a földön kúszva, lassan. Alig lehetett észre venni, hogy egyáltalán jelen van. Ő volt a Remény. Hogyan jutott el oda, hogy végül talpra állt és egy határozott erőt képviselt a végére? Ez jelentősen összefügg azzal az energiával, ami egyszer csak megjelent a térben. Itt fejeztem be a Trianoni évforduló kapcsán rendezett állításunkról szóló beszámolóm 2. részét.
A Magyar nép képviselője érzékelte először a hiányát. Ő volt az, aki eszközt keresett és nem talált a megoldáshoz. Benne fogalmazódott meg, mi az, ami hiányzik: a Szakralitás. Amint kimondta ezt, a Vagdalkozás (düh) képviselője fogta a sámándobját és elkezdett dobolni. Hogy honnan került oda a sámándob, az megint csak azt a csodát mutatja, ahogy a tér elrendeződik. Nyilván ő hozta magával, de én például észre sem vettem, egészen addig, amíg meg nem szólalt a dob. Ugyanígy voltam a gitárral, amit pedig az Igazságot! képviselője ragadott kézbe később, amikor elénekelt egy saját dalt a tűzről.
Saját képviseletemből, a Fájdalomból azt érzékeltem, hogy a sámándob megszólalásával elkezdődött egy átalakulás bennem. Mintha kinyílt volna egy időkapu és egy másik, régebbi történet felé nyílt a tér. Megláttam egy papírlapot a földön, amit felfordított valaki – nem láttam ki. Ez volt ráírva: Vér- Szövetség. Felvettem a földről és felemeltem, az éppen velem szemben álló képviselőnek felmutattam. Nem más volt az, mint aki a legnagyobb fájdalomban megtartott: a Kiáradó Fény. Ő így ír erről:
„A papíron az állt, hogy „VérSzövetség”. Ezt a papírt emelte fel és le a Fájdalom kettőnk arca között, mintha azt akarná, hogy lássam. Láttam. Talán bólintottam is, hogy igen, látom. Látom, tudom. Néztünk egymás szemébe és számomra ezzel a Vérszövetség papírral kezdődött az állítás legmélyebb folyamata. Az érzéseim nem erősebbek lettek, hanem talán mélyebbek. Mintha lelassult, kitágult és ugyanakkor egy pontra fókuszálódott volna a tér, ill. amit én érzékeltem belőle. Mintha a Kiáradó Fényben, amit képviseltem, és ami most a Fájdalomra áradt, (világította meg, ha úgy tetszik) egyszerre láthatóvá vált volna, ami a Fájdalom mögött van, mélyen elrejtve. Ezt én úgy éltem meg, mintha emlékezni kezdenék valamire, ami nagyon-nagyon régen volt, annyira, hogy szinte már el is felejtettem. De nem, nem felejtettem el; emlékszem, nagyon is pontosan emlékszem. Ez az emlékezés nehezen megfogalmazható, mert érzések szintjén volt inkább, semmint szavakba önthető, elmesélhető történtet szintjén. A Vérszövetség maga jött először ebben az emlékezésben: annak az érzete, amit ez jelent, vagyis jelentett egyszer régen – összetartozás, sokasággal-különbözőséggel együtt, egyszerű, természetes, magától értetődő módon; szoros, erős, talán megbonthatatlannak hitt? A Vérszövetség valóságát, létezését éreztem; azt, hogy ez VAN. Aztán felsejlett, először halványan, aztán egyre biztosabban, hogy ezt megszegték, valahogy, valaki(k); ennek szomorúsága, nehézsége és talán elkerülhetetlensége? volt. Majd éppolyan élesen létezővé, tényszerűvé vált, mint a Vérszövetség maga. Emlékszem, közben száguldoztak a gondolataim, mintha keresném ebben az emlékezésben, hogy de ki, hogyan, mi volt ez… aztán csak egy „végülis mindegy; nem fontos tudni, kik” érkezett. Majd ahogy elengedtem ennek a tudni akarását egyszerre tudtam, hogy mi voltunk, mi magunk sértettük meg, árultuk el… MI voltunk. És azt is rögtön tudtam, hogy ez az Igazság, ami a földön fekszik, és azért fekszik ott, mert ezzel nem tudunk szembenézni. Ez vállalhatatlan – ehelyett inkább Igazságot követelünk, mert abban hinni sokkal könnyebb.”
Ahogy álltam a Kiáradó Fénnyel szemben és zajlott ez a nagyon mély folyamat közöttünk, egyszer csak észrevettem valakit, aki a lábánál kuporgott és akit eddig még egyáltalán nem érzékeltem. A Remény volt az. Ránéztem, kinyújtottam felé a kezem, megfogta és felállt. Nekem akkor kezdődött egy hasonlóan „emlékezős”, megrázóan mély folyamat, mint amiről a Kiáradó Fény képviselője beszámolt. Néztünk egymás szemébe és ahogy elkezdtem emlékezni, felismertem: ő a Szakralitás! Ő az, akit a dobszó életre hívott! Ő az, aki hiányzott! A ruhájára tűzve pedig ott áll a felirat: Remény. Rázott a zokogás, ahogy néztem a szemébe, jobb kezemben tartva a kezét. Időközben a dobot felváltotta a gitár és az Igazságot! képviselője elénekelte dalát:
„… Százerszer hittünk, buktunk
eltemettük, amit tudtunk
százszorszép volt egykor hazánk
százszorszép világ vár reánk.
Csak a tűz, ami segít
csak a vér, amit segít
csak a vágy, ami segít
csak a szív….” (Rejtő Gábor: Csak a tűz)
Hullámokban ment bennem a fájdalom és az öröm érzés, legtöbbször azt sem tudtam, most éppen miért sírok, csak ömlöttek a könnyeim. Fájdalom a múlt miatt, ami olyan nagyon nehéz volt és öröm amiatt, hogy megtaláltam valamit, ami nagyon fontos és mintha elveszett volna. De nem veszett el, csak nem volt eddig hozzáférhető és most itt áll velem szemben és jobb kezemben tartom a kezét. Közben a bal kezem nagyon zsibbadt, kerestem valaki másnak is a kezét, de ott nem volt senki, ahol lenni kellett volna. Érzékeltem újra egy hiányt. A Kiáradó Fény képviselője is érzékelte, ő így írja ezt le:
„Valami hiányzott, kis idő után úgy éreztem, a férfi energia. Meglepő volt, hogy a Vérszövetség-Fájdalom mondta ki, hogy hiányzik valami – erre én mondtam, hogy szerintem a férfi szakralitás, mert ami itt formálódik, az a női része. Ezt Szakralitás (Remény) is visszaigazolta, hogy ő is ezt érzi.
Ugyanakkor számomra világos volt, hogy ez az energia most még egyáltalán nincs jelen, legalábbis abban a minőségében, ahogyan a szakrális szinten szükség lenne rá. Sőt, hatalmas dolog, hogy ennek a női része fel tudott épülni, meg tudott jelenni – és ez bizony törékeny még. Egyelőre ezt lenne jó erősíteni, kár fáradozni a férfi oldalon.”
Néztem körben, hol lehet a férfi párja és valahol nagyon-nagyon messze érzékeltem, a jelenlegi téren kívül. Így hát elfogadtam, hogy most ez van és megfordultam úgy, hogy a Szakralitás és a Kiáradó Fény úgy álltak a hátam mögött, mint ahogy a támogató szülők szoktak a családállításokban. Így néztem rá az Igazság képviselőjére, aki némi életjelet mutatott. Átfordult a hátára, úgy feküdt, mintha valami kicsike megmutatkozna belőle. A dal alatt ő is könnyezett. Aztán a lábánál álló sámán dobos képviselőnek combjára rátette a lábait, megtámaszkodva és elindult egy olyan ringató mozgás, mintha szülés készülődne. Kíváncsian vártuk, mi fog megszületni, de erre a szülésre még várnunk kell, ennek még nem jött el az ideje. Leállt a mozgás, Ágota facilitátorként jelezte, hogy itt most befejezzük, majd az Igazság képviselője jelezte vissza, hogy igen, itt a vége, „erre még nincs engedély”.
Az Igazság képviselőjének utólagos beszámolójából szeretnék még idézni zárásként: „a saját szerepemben az volt a legfontosabb, hogy állandóan a korrekcióra vágytam, hogy az, amit én belül érzek, az összhangban legyen azzal, amit mások tudnak vagy érzékelnek rólam, illetve, hogy ami ki van mondva, az pontos legyen. Dühöt éreztem amiatt, hogy sokan körülöttem teljesen más mozit néznek rólam, mint amit én belül megélek. Amit a Kiáradó Fény mondott, azt igaznak érzékeltem.
Hazafelé menet gondolkodtam azon, hogy miért nem éreztem igaznak a tételmondatot, de közben nagy tiszteletem is volt iránta. Arra jutottam, hogy a tételmondat szándékát igaznak éreztem, azt viszont nem, hogy a magyar nemzet valóban kész lenne az elengedésre. A nagyon erős és őszinte szándékot arra, hogy kész legyen az elengedésre igaznak érzékeltem. „
A tételmondat tehát tudatosan provokatív volt, hiszen nyilvánvalóan nem állunk még készen arra, hogy elengedjük ennek a hatalmas veszteségnek a fájdalmát. Talán ez az állítás hozzásegít bennünket ahhoz, hogy rálássunk, mi mindennel van még dolgunk, mielőtt készen állunk a fájdalom elengedésére. Egyéni és kollektív szinten is. A 100 éves évforduló kapcsán rengeteg beszélgetés zajlott, előadások, filmek láttak napvilágot ilyen vagy olyan oldalról megvilágítva az eseményeket. Ez mind együttesen fontos ahhoz, hogy haladjunk a feldolgozással és elindulhassunk egy olyan jövő felé, ahol már nem a „balsors, akit régen tép” alaphiedelmünk irányít, hanem sikerül ezt átírnunk valami sokkal pozitívabbra.