A legújabb tudományos kutatások már bizonyítani tudják azt a feltevést, melyet Szondi Lipót 1937-ben, Sorsanalízis című könyvében tett. Szondi szerint a sors nem más, mint a bennünk meglévő ősöktől, vérrokonoktól származó választási kényszer – szerelemben, barátságban, foglalkozásban, betegségben és halálban. A választásainkban tehát rejtett, öröklött biológiai tényezőknek, a génjeinknek vagyunk kiszolgáltatva. A legújabb DNS kutatások pont ezt igazolják: nem csak biológiai örökséget, hanem traumák lenyomatát is tartalmazza az örökítőanyag.
Szondi szerint a kényszersors tudatossá tétele a sorsválasztás nélkülözhetetlen feltétele, mert „aki nem maga választ, annak nincs saját, személyes sorsa sem.” A családfelállítás lényege és eredményességének kulcsa, hogy segítségével az eddig nem ismert, tudattalan mechanizmusainkat – az egész lényünket nagymértékben meghatározó választási kényszereinket – tudatossá téve új életminőségre teszünk szert. Mind Szondi, mind pedig Hellinger a szabadságot, a választott sorsot állítják szembe a kényszersors rabságával. Munkásságuk célja, hogy az egyén a sorsában felismerje a lehetőségeit, felszabadítsa saját magát és teljesebbé tegye az életét.
A lényegi különbség Szondi és Hellinger között a kényszersors megközelítésében van. Szondi a kényszersors okát az ősöktől felénk irányulóan, Hellinger tőlünk feléjük irányulóan közelíti meg. Megfigyelése szerint mi magunk vállaljuk fel odatartozásunkból fakadó tudattalan szeretetünkkel. Mintegy hűtlennek éreznénk magunkat, ha nem vállalnánk fel a nehéz sorsot. A népünkhöz, a klánunkhoz, a családunkhoz, a szüleinkhez való tartozás tudattalan szeretete kényszerít önsorsrontó cselekedetekre. Az a mágikus gyermeki képzet is segít ebben, hogy ezzel segítünk nekik. Ennek a bennünk lévő tudattalan szeretetnek a felismerése és tudatosítása transzformája át a kényszert választási lehetőséggé.
A szeretet rendje
Bert Hellinger német pszichoterapeuta egy élet munkájával dolgozta ki azt a módszert, melyet ma családfelállítás vagy családállítás néven ismer a világ. Használják még a Hellinger terápia kifejezést is, valamint a sorsmodellezés és családleképezés elnevezést.
Bert Hellinger volt az, aki a nyugati terapeuták közül elsőként figyelt fel arra, hogy a családban szigorú rend uralkodik és az emberek életében fellépő problémákat sokszor ennek a rendnek a megsértése okozza.
Mindezek alapján alkotta meg a családi szeretet alaptörvényeit:
- Az odatartozás joga
Mindenki, aki a családi rendszerhez tartozik, oda tartozik, nem távolítható el erkölcsi megfontolásból, fájdalmas emlék miatt vagy bármi más okból. Itt fontos azt is megemlíteni, hogy kik tartoznak a családhoz, vagy klánhoz, ahogy Hellinger nevezi a kiterjesztett családot.
Ide tartozik minden testvér, a féltestvérek ugyanúgy, a meg nem született testvérek (abortusz vagy vetélés miatt) szintén. Továbbá a szülők és nagyszülők, valamint az ő testvéreik és esetenként a dédszülők is. A vérszerinti rokonok közül nem tartoznak tehát ide az unokatestvérek például és minden távolabbi rokon. Ide tartoznak viszont a nem vérszerinti rokonok közül olyan emberek, akiknek a sorsa befolyással volt a családban élet-halál kérdésben valahogy. Például tettesek vagy áldozatok. A legáltalánosabb azonban a szülők, nagyszülők és a dédszülők korábbi kapcsolatai, azok a korábbi szerelmek vagy házastársak, akik nem maradhattak a helyükön, s az ő fájdalmuk árán alakult aztán a család sorsa úgy, ahogy alakult és születhetett meg a végén az egyén, akinek a családját vizsgáljuk. Például, ha az Édesapám nem válik el az első feleségétől, akkor nem vehette volna el az Anyámat és akkor én sem születtem volna meg. Az első feleség fájdalma árán jöhettem én a világra. Így hát, ő is a családhoz tartozik.
Ez a jog sérül, ha valakit ténylegesen kitagadnak, amikor a család morális értékeivel ellenkező cselekedetet követett el. Előfordul, hogy azért próbálnak meg elfelejteni valakit, mert nagyon fájdalmas az emléke. Például, kiszorítani egy korán meghalt kisgyerek emlékét, akit igyekeznek kitörölni a családi köztudatból, és úgy tenni, mintha soha nem is létezett volna. A gyermek energetikai lenyomata azonban ott van a mezőben.
Különös jelenség az elveszett ikerpár esete: az újabb vizsgálatok szerint átlagosan minden 8-10-edik terhesség ikerterhességnek indul, ám az egyik egy pontnál nem fejlődik tovább. Nyomtalanul felszívódik, vagy csomóként marad a placentában, és az is előfordul, hogy a megszületett gyermekben egy ciszta tartalmazza az elveszett ikertestvér embrionális szöveteit. Még ha nem is tudnak az elveszett ikerről, a megszületett párja lelkében és sejtjeiben ott van a lenyomata, és akár egy életen át tudattalanul keresheti őt.
Az odatartozás jogát tagadjuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy családunk tagja pl. szívinfarktusban halt meg, holott öngyilkos lett. Az ember sorsát tagadjuk meg, holott az ember és a sorsa elválaszthatatlan egymástól.
- A hely törvénye
Az odatartozás mellett a sorrendiség is fontos törvény, illetve mindenkinek megvan a saját helye. Olyan ez, mint egy puzzle kirakós. Ha valakit máshová tesznek, mint ahol a helye van, az zavart okoz a rendszerben, nem áll össze a kép. Az élet mindig fentről lefelé áramlik, a szülőtől a gyerek felé. Nincsenek egy szinten. A szülő a Nagy, a gyerek pedig a Kicsi. Amennyiben a gyerek a szülővel egy szinten lévőnek éli meg magát, akkor virtuálisan egy fokkal feljebb ugrik a saját helyénél. Ilyenkor aktívan beleavatkozik a szülők párkapcsolatába, állást foglal és tanácsot ad, úgy viselkedik, mintha párja volna az egyik szülőnek. Ha a szülő helyett cselekszik, végez el olyan feladatokat, ami nem a gyereké volna vagy vigasztalni, megóvni szeretné a szülőt, akkor olyan, mintha azt mondaná: „megadom neked apám/ anyám, amit annak idején nem kaptál meg a nagyszüleimtől”. Ekkor pedig két szinttel feljebb lép, a nagyszülők helyére. Ezért aztán nem tudja a saját életét élni, gyökértelenné és feszültté válik, hiányozni fog neki a gyereklét élménye, amit majd a párkapcsolataiban próbál meg pótolni.
Vízszintes irányban is rend van, érkezési sorrend van érvényben. Tehát a testvérek és a párkapcsolatok között időrendi sorrend van. Ha valaki nem a saját helyén van, pl. azt hiszi magáról, hogy ő az első szülött, pedig volt egy nővére, aki újszülött korában meghalt, de ezt elhallgatták előle, akkor nincs a helyén és ebből problémák adódhatnak az életében. Ráadásul ebben az esetben ki is van tagadva a nővére. Ha elveszik valakitől az őt megillető helyet, akkor a rendszer előbb-utóbb jóváteszi.
- A kiegyenlítődés törvénye
Csoportlelkiismeret a rendszerben
A családi rendszerben egy nagyon érdekes csoport lelkiismeret működik a tudattalan szinten, mely a logikus elme számára megmagyarázhatatlan és sokszor igazságtalannak is tűnik. Ha valakivel a felmenők között valami életbevágóan rossz dolog történt, akkor egy későbbi családtag azt szeretné kiegyenlíteni. Annak ellenére, hogy netán nem is ismerte az illetőt, mégis szinte ugyanúgy él, érez, viselkedik, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ilyenkor teljesen értehetetlen okból az ő élete is rossz lesz, olyan testi és lelki tüneteket produkál, mely rendkívül megnehezíti, esetleg veszélyezteti az életét. „Ha te nem lehettél boldog, akkor én sem leszek”, „Ha neked meg kellett halnod, akkor én is megyek utánad”, „Ha neked ez túl nehéz, segítek cipelni a terhet” vagy „Inkább én, mint te” fogadalmat tesz a lelke legmélyén.
Egy ilyen fogadalom aztán kényszerítő erővel irányítja az életünket, illetve az egész család működését befolyásolhatja egészen addig, amíg a tagjai nem ismerik fel az anomáliát.
Az egyéni lelkiismereten túl működik ugyanis egy kollektív lelkiismeret is, vagy szisztémikus emlékezet, amely az egyén számára tudatosan nem hozzáférhető. Ez az emlékezet tartalmaz mindent, ami a családunkban történt, mindent, amit a családtagok valaha is tettek. Velünk születik, és minden neveltetésnél mélyebben bevésődött.
Kiegyenlítődés az egyenrangú kapcsolatokban
A kapcsolatok fennmaradását a kiegyenlítődési törvény tartja fent, vagyis az adok –kapok egyensúlynak fent kell állni. A szeretet jogán azonban a rosszból mindig egy kicsit kevesebbet adok vissza, míg a jóból mindig egy kicsit többet. Az adok-kapok libikókajátéka tulajdonképpen a boldog kapcsolat titka. Ha adtam, és nem várom el, vagy nem várom meg, hogy kapjak, hanem újra adok, aztán újra meg újra – gondolván, hogy ezzel milyen jó vagyok – akkor a másik már nem lesz képes megugrani ezt, és annyit adni, hogy felülre kerüljön, ezért kimenekül a kapcsolatból.
Ez fordítva is igaz: ha negatívumot kaptam, akkor felülre kerülök a libikókán, s lent re kerül az, aki a rosszat adta. Vissza kell, hogy adjam az egyensúly érdekében, de a szeretet okán egy kicsi kevesebbet, hogy a megalázott másik fel tudja emelni a fejét. „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.” – szól az írás. Dobni kötelező. Eltűrni a mártírsors dicsősége – gondolván, hogy ezzel „milyen jó vagyok”. Nagyobbat visszadobni pedig a mindenkori háborúság kiváltó oka.
A rend ezekben az esetekben is helyreállítható a tartozás kimondásával, majd részbeni elengedésével, illetve felvállalásával. Amikor a libikóka már nem működik, akkor a kapcsolatot jó kiegyenlítéssel lezárni: „Amit kaptam köszönöm, amit adtam szeretettel adtam. Sajnálom, ha megbántottalak. Tisztelettel megadom a szívemben a Téged illető helyet.”
Mindehhez a magunk részéről kell annak a felismerése és elismerése kell, hogy kapcsolatainkban a felelősség és a lehetőség mindig 50%-ig a miénk és 50%-ig a másiké. Egyiké sem több, sem kevesebb. A libikóka mozgása pedig maga az élet.
Az életünk ára
Minden ember számára a szülei és a családja jelenti az élete szempontjából a legfontosabb köteléket. Mégis az a szó, hogy „családom” sokak számára jelent fájdalmat, haragot, hiányérzetet. Van, hogy egy sorsátvállalás áll az útjában annak, hogy valaki a család részének érezhesse magát. Van, hogy a szülők sorsátvállalásai, az ő történetük nem engedi, hogy ideális környezetet biztosítsanak a gyereküknek, aki így csak sok hiány és fájdalom árán tud felnőni. Ha pedig az ember nem tudja érzelmeiben is átélni, hogy kapott egy életet, és úgy kapta, ahogy azt adni tudták, akkor gyökértelenné és boldogtalanná válik. Valami mindig hiányozni fog, mégpedig valami nagy és lényeges. Ám ha látja, hogyan alakítja minden ember életét a Sors nevű hatalom, az övét ugyanúgy, mint a szüleiét, hogyan működnek az élet, a szeretet és a rend törvényei mindannyiunk életében, akkor talán megérti, hogy mindent megkapott tőlük, amit csak adni tudtak. Amit pedig nem tudtak megadni, ami fájt, hiányzott, az az élete ára.
„Sokan úgy vélik, hogy a problémáink a szüleinktől erednek. Ha ugyanis ők jobbak lettek volna, akkor nekünk is jobb lenne. Különös egy elképzelés ez, hiszen minden fejlődés akadályokon és hibákon keresztül bontakozik ki igazán. A javunkra válnak a szüleink hibái és mindaz, amit gyermekkorunkban talán csak nagy nehézségek árán voltunk képesek elviselni. Ezek a terhek adnak lehetőséget a fejlődésre, hogy erőt merítsünk a valódi életre” – írja Bert Hellinger.
A családállításban nagy pillanat az, amikor valaki eljut oda, hogy a szívével is sikerüljön átérezni, hogy a gyökereiből kapja meg mindazt, ami az élethez kell. Testének anyaga, lelkének energiái szülein, nagyszülein, dédszülein és azok szülein keresztül érkeztek el hozzá. És ha tudattalan gyereki szeretetből nem gondolja, hogy más sorsát és érzelmeit kell cipelnie, akkor leteheti az átvett sorsot, kezébe veheti a saját életét, és csinálhat belőle valami nagyon jót, hogy családtagjai lássák, érdemes volt azt továbbadni neki. A legnagyobb ajándékot, amit ember csak embernek adhat: az életet.
A misztikus mező
Rupert Sheldrake angol biológus, filozófus morfogenetikus mezőnek nevezte el azt az energiamezőt, melyben az egy rendszerhez tartozó lények összeköttetésben vannak egymással, így hatnak egymásra. Sheldrake állatcsoportok viselkedését vizsgálva, a nyugati tudomány kritériumainak megfelelően bizonyította ezen jelenség létezését. Hellinger és Sheldrake később megegyezett abban, hogy ugyanarról a mezőről van szó, mint ami egy családállítás során megjelenik és amit Hellinger a tudattalanban ható családi emlékezetnek nevez. Mások nevezik ezt Szellemi erőtérnek is.
„Létezik egy mélység, amelyben minden összefolyik. Ez a mélység kívül esik az idő határain. Az élet olyan, mint egy piramis. Fenn, az egészen kicsi kis csúcson zajlik minden, amit haladásnak, történelemnek nevezünk. Lenn, a mélységben a jövő és a múlt összemosódik. Ott csak tér van, idő nincs. Néha előáll olyan helyzet, melynek során kapcsolatba kerülünk ezzel a mélységgel. Ilyenkor valamilyen rejtett rendszert ismerünk fel benne és lelkünk valami nagyobb méretű irányába képes elmozdulni.” (B. Hellinger)
A családfelállítás ebből a mélységből, energiamezőből jeleníti meg képviselők segítségével a család erőterét addig a határig, amíg azt érzékelni képes. Egyéni állítás során a kliens maga és a terapeuta érzékel bizonyos tárgyak segítségével, melyek a képviseletet felveszik.
A gyógyulás azzal kezdődik, ha a múltat – az ismétlődésekkel együtt – tisztelettel elfogadja, nyitottá válik a jövő felé, és vállalja a pillanat kockázatát. Amikor az egyén felismeri a valóságot, azt, ami van, és nem annak bűvöletében él, hogy a valóságnak milyennek kellene lenni, akkor ez az a pillanat, amikor az új szellemi mozgás elindítható bizonyos gyógyító mondatokkal. Olyan mondatokkal, amelyek szeretettel teljesek, elfogadóak és a mélyben hatnak. Általuk felismerhetjük, hogy mindaz a rossz, ami eddig történt velünk, hozzátartozik ahhoz a jóhoz, ami ezután fog megtörténni. Egyik nincs a másik nélkül. Az ellentétek a létezés mélyebb szintjén elválaszthatatlanok egymástól.
Fent és lent
„Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van – így érted meg az Egy csodáját” (Hermész Triszmegisztosz).
Hellinger módszere azt az életlátást hozza felszínre, amely ősidők óta, időtlenül rejtve él bennünk. A kettősség, a polaritás világában ez emlékeztet arra, hogy milyen lehet az Egységből szemlélni a kettősséget. A jót és a rosszat, a fényt és a sötétet, az egészséget és a betegséget, a tettest és az áldozatot, a háborút és a békét. Azokat, amik a polaritás síkján soha nem egyesülnek, mégis egyek. Összetartoznak. Ezek a lélek, a szellem mozgásai.
A családállítás élményében ez a mélység tárulkozik fel. Az idő csendben megáll, kialakul egy bensőséges egységérzetünk a családi rendszerünkkel, az emberekkel, a természettel. Úgy érezzük, mintha összefolynánk a felhőkkel, a fákkal, és ebben az egységérzetben feltétel nélküli IGEN-t tudunk mondani. Igent, mindenekelőtt arra, ami van, elfogadjuk olyannak amilyen, ítélkezés nélkül. Ez az elfogadás, a valóság elfogadása. Felszabadít a szenvedés alól és lehetővé teszi a kiteljesedést.
A valósággal való viaskodás, a „mi mindent nem kaptam meg!” felhánytorgatása okozza a legnagyobb szenvedéseket, melybe akár egy életre is bele lehet ragadni. Ez gyakran előfordul alapzavaros kliensekkel, ahol először az alapzavart kell gyógyítani, a családi rendszer problémáinak helyreállítása önmagában nem lesz elég.
Források:
Magyar családterápiás Egyesület: http://www.csaladterapia.hu/csaladterapia
Hellinger Intézet. http://www.hellingerintezet.hu/
dr. Angster Mária: http://www.angstermaria.hu/
Wikipedia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bert_Hellinger