Női dolgaink III.

NŐI MÉLTÓSÁGUNK – „Női Kör Online”

A sorozat első írását itt olvashatod.

3. AZ ÁTVÁLTOZÁS MESÉJE

Tedd a szívedre a kezed! Hányszor gondoltad az imádott férfiról, hogy ha csak egy incifincit másmilyen lenne, csak egy csipetnyivel olyanabb… Hányszor akartad legalább csak titokban, csak egy picikét megváltoztatni? És hányszor gondoltad, hogy ha meg is teszed, akkor jobb lesz?
Hányszor reménykedtél, hogyha megcsókolod a békát… királyfi válik belőle. Akire olyan régóta vársz már… ő meg egyébként majdnem… és azután a csók után…? Talán… lehetne igazán…? OLYAN….?
Úgyhogy a mai kérdésünk:

noi kor_3VAJON ÉRDEMES-E MEGCSÓKOLNUNK A BÉKÁT?

Biztosan ismeritek a mesét, melyben a királylány aranylabdája beesik a kútba. Hiába kap utána, elmerül. Hiába néz a víz tükrébe, nem látja. Alkonyatkor azonban egy csúf varangy cuppog be a szobájába kezében az aranylabdácskával. Cserébe annyit kér, hogy az asztalánál vacsorázhasson… de aztán nem éri be ennyivel. Az ágyába is be akar feküdni, sőt… a végén előrukkol az igazi kéréssel… csókolja őt meg… addig nem adja vissza a labdáját…
… a királylány persze undorodik, hiszen nem tudja, hogy egy gyönyörű királyfi kérleli őt béka képében…

Ha hihetünk a mesének, elég nagy dilemma előtt állunk. Megcsókoljuk-e a békát, hogy királyfivá változzon? Vagyis akarjuk-e ezt a változást? Tudjuk-e mi minden más változhat még vele? És azt mind akarjuk-e vajon?
Mennyi kérdés… mennyi félelem… mennyi bizonytalanság.

De tulajdonképpen miért is akarjuk megváltoztatni a férfit? Vagy miért is akarunk bárkit megváltoztatni magunk körül?
Mert úgy jobb lenne. Persze nekünk, elsősorban. Aztán meg neki is, hiszen ezt mi nagyon jól látjuk. Azért is e nagy változtatás iránti hajlamunk.
Ez a gondolat azonban titokban arról is szól, hogy velünk voltaképpen minden rendben van, csak a másik… az szegénykém… valahol bibis.

A jobbító szándék többnyire jóindulatú is. Hiszen hogyan akarhatnánk rosszat annak, akit szeretünk?

Mert hát az is nyilvánvaló, hogy miközben azt gondolod, te pontosan tudod, mi lenne neki a jó… ha úgy viselkedne, állna hozzá a dolgokhoz, ahogy szerinted kellene neki, boldogabb lenne… Hányszor akartad megmenteni, megváltani, megváltoztatni az imádott férfit?

Csakhogy, úgy van ez, hogy a másik, főként, ha közel áll hozzánk, nagyon gyakran tükörként funkcionál. S minél közelebb van hozzánk, annál élesebb képet látunk az általa felmutatott tükörben.
Régi igazság, hogy a magunk szépségét, jóságát, kedvességét és tisztaságát ismerjük fel a másikban, amiért rajongunk érte. De sajnos, vagy szerencsére… – ki hol tart éppen a személyiségvizsgálatában, ismeretében és fejlődésében… – minden rejteni, titkolni való tulajdonságunk, érzésünk, elégedetlenségünk magunkkal, bosszantó jellemhibánk is nyíltan felmutatva áll a másik által. Észre nem vehetetlenül.

S ehhez még csak nem is kell, hogy olyan nagyon közel álljon hozzánk. Megeshet ez a főnökünkkel, a szomszéddal, a sarki fűszeressel, de akár az utcán velünk ártatlanul szembejövővel.
Ezért történhet az is, hogy ilyenkor hirtelen nem is a másikat látjuk, teljes emberi mivoltában, hanem csupán azt a bennünket irritáló, vagy a kellemesebb esetben felemelő érzést éljük át, amit felismerünk benne… magunkból. Amivel együtt rezdülünk. Akár jó, akár rossz.

Gondolj csak bele… muszáj, hogy bennünk is meglegyen az az élmény, amit viszontlátunk, különben hogy ismernénk rá egyáltalán? Csak azt ismerjük fel, amivel már találkoztunk. Amiről információnk van. Vagy tudatosan, vagy a tudattalanunkban.
Az egyszerűbb változata az, mikor rájövünk, legalább egyszer már megesett velünk ez a helyzet. Már találkoztunk ilyen emberrel. És az is lehet, hogy már megpróbáltuk megváltoztatni… abban reménykedve, hogy a helyzetünk, a kapcsolódásunk is változik majd vele.

Egyet nem vettünk csupán tudomásul, hogy a világon egyetlen olyan pont van, amin jogunk és lehetőségünk is van változtatni… méghozzá mi, saját magunk.

A világ és az emberi kapcsolatok, találkozások rendszere olyan furmányosan, és izgalmasan és rendezetten van megszerkesztve, hogy elmondhatjuk: minden emberi kapcsolódásunk azért történik, hogy magunkat jobban megismerhessük, és ha kell, csiszolhassuk általa.
Minél durvább smirglivel találkozunk, vagyis minél inkább fáj nekünk, rosszul esik, méltánytalannak tartjuk a másik viselkedését, annál inkább szükségünk van a reszelőjére. Hogy a kiálló csücsköket szépen elsimítsa.

De ugyanígy a szépségére, jóságára, elismerésére is pont annyira szükségünk van. A puhaságra, melyben megpihenhetünk és táplálódhatunk. Ebben az esetben belenövünk saját el nem hitt, el nem fogadott nagyságunkba. Hittel és önbizalommal telünk meg.
Ez a két ellentéterő visz tovább bennünket mindig az utunkon.
S mindkettő felismerésére a tükör a legjobb eszköz. Talán ezért is rendelt a Mindenható mellénk párt, társakat, kapcsolatokat – mint a változás létrehozásának leghatékonyabb, s egyben legkellemesebb eszközét.

Nehogy azt hidd, hogy azok az emberek, s így a férfiak is, akikkel találkozol, véletlenek.
Sokat lehetne most mesélni és elemezgetni arról, hogy mikor két ember találkozik, akkor az energetikai egyensúly hogyan jön létre a kapcsolatukban. A vonzalomhoz kellenek a közös frekvenciák, de az életben tartásához, hogy ne mondjam, a fejlődéshez viszont kellenek a megfeszítő, egymással ellentétes, ily módon egymást kiegészítő, egyensúlyozó rezgéseink is.
Így tudunk mindketten örülni és haladni. Még ha ez nem is így néz ki első pillantásra.

Nagy trükk, hogy egy kapcsolatban bizony nem kell a két embernek egyformának lennie!
Az jobbára a szerelmes fellángolás első idején boldogító, mikor úgy érzed végre megtaláltad az oly régóta vágyott és keresett másik feledet. Ám amint jobban megismerjük egymást, rájövünk (mindketten), a másiknak nem csupán hozzánk hasonló tulajdonságai vannak. Sőt! Tulajdonképpen alig van bennünk hasonló. És itt mi tagadás, elkezdhet mocorogni bennünk a kisördög, aki a fülünkbe sugdossa, hogy semmi baj, meg kell változtatni!

Pedig micsoda szerencse, hogy nem vagyunk egyformák!
Ha így lenne, a kapcsolatra előbb-utóbb rátelepedne a levakarhatatlan unalom. Hiszen ha mindig, minden ugyanolyan, kiszámítható egy helyzetben, van-e inspiráció? Van-e impulzus? Van-e mozdulás? Van-e akció, mely reakcióra késztet bennünket? Aligha.
Az ellentmondás, bizonyos dolgokban való egyet nem értés, az hogy a másik más, amit sokszor feszültségként élünk meg… voltaképpen a legnagyobb szövetségesünk. De legalábbis azzá tehetjük, ha tudatosan fordulunk felé.
Azt teszi lehetővé, hogy tágítsuk a szemléletmódunkat. Hogy észrevegyük, hol kéne túllépnünk a kényelmi zónánkat? Hol és hogyan éljünk meg nagyobb területet az életből? Vagyis hol kéne szabadabban, felszabadultabban és elfogadóbban viselkednünk?
Végső soron, hogy hol van szükségünk leginkább a szeretet gyakorlására.

Természetesen nem azokról a helyzetekről beszélek, mikor a másik mássága elviselhetetlen, agresszív, mely nemcsak a kapcsolatot, hanem a biztonságunkat is veszélyezteti.

Ám legtöbb esetben a másság – nagyon könnyen inspiráló erővé válhat.
Mikor a másság… a MÁSIK, főként aki KÖZEL van hozzánk, megjelenik az életünkben, a viselkedésével, a szokásaival, az életrendjével… minden esetben végiggondoltat velünk dolgokat a magunkéról is… És vagy megerősít az álláspontunkban, vagy felülbíráljuk azt… ezáltal lehetőséget nyit nekünk a változásra és változtatásra. Pedig semmit sem tett készakarva… egyszerűen csak ott termett. Megjelent.

Az emberi kapcsolatok szembenéző erejében ez a „csak jelenlét” képviseli a női minőséget. Az indirektet. Ami mégsem hagy békén minket. Rezonálunk rá. Vagy vonzalommal, vagy elutasítással. Vagy befogadjuk, vagy bezáródunk. De bármelyiket tesszük is, nem maradunk változatlanok.

Amúgy megfigyeltétek? Nagyon fura ez a változáshoz való hozzáállás. A legtöbb ember úgy szeretné a változást, hogy lehetőleg csak azok a dolgok változzanak az életében, ami kellemetlen számára. Csakhogy egy igazi változás során sosem tudhatjuk, mi minden fog változni, mert nem mindig tudhatjuk, hogy energetikailag hogy tartoznak össze a körülöttünk megjelenő dolgok.

Sokan ezért is hagyják abba a változást félúton… megriadnak tőle. Túl sok változással kell szembenézniük, s azt hiszik, elviselhetetlen veszteség éri őket a végén.
Pedig a változás mindig azért kezdődik, mert valami nem jó nekünk úgy, ahogy van. S ha úgy marad minden, egész biztosan boldogtalanok maradunk.
Ha pedig van erőnk a változáshoz, megadjuk magunknak az esélyt. S ha valami nem jó és meg szeretnénk másítani, ennél többet nem is tehetünk első lépésként… esélyt szerezni egy új lehetőségre.

Fontos, hogy tudomásul vedd: a másikat nem tudod megváltoztatni.
De nem is kell. Ha változni akar, változik majd magától. Csak győzz lépést tartani a változásaival és elfogadni azokat!
A másik legtöbbször épp azért érkezik az életedbe, hogy megmutasson benned valami változást. Vagy azt, ami már megtörtént… ilyenkor kisimult ez a találkozás, és rendkívüli számban tartalmazza a kellemes elemeket. Nemcsak az első időkben. Ez inkább arról szól, hogy ismerd el magadban az eddig elért eredményeidet, az értékedet.
És van, mikor egy találkozás arra a szükséges változásra hívja fel a figyelmedet, amit ideje lenne már meglépned.

A béka mese tulajdonképpen az átváltozás nagy meséje. Mint minden valamire való gyógyító és tanító mese.
Csakhogy nem a békáé, hanem a királylányé.
Mikor a kút mélyére gurul az aranylabda… lelkében mélyre temetett önmagához indul.
Mikor a kút vizének tükrébe néz… önmaga lelke mélyére tekint.
Mikor nem lát semmit… egymagában nem képes felismerni az eltagadott, elrejtett részeit.
Mikor előcuppog a varangyocska… megjelenik a valóságban is az, amivel nem akar szembesülni, de most kénytelen szembenézni saját tudattalanja elfojtásaival.

Mikor végre legyőzi az ellenállását, az undorát, az akaratát, a hiúságát, és belenyugszik a számára elfogadhatatlanba és megmásíthatatlanba… hogy ez a béka olyan, amilyen… nincs mit tenni ellene… és békaságában is képes neki csókra nyújtani a száját… mert tudja, csak evvel az elfogadással kaphatja vissza az aranylabdácskáját, arany fénymagját, arany fény-magát, önnön teljességét, ragyogását, méltóságát…
… csoda történik. Megtörik a rút varázs, és beteljesedik az álma. Előtte áll az, akire mindig is vágyott. A csodálatos, délceg királyfi. A tükör megváltozik, s végre az áhított képet mutatja.
Rólunk. A másikon keresztül.

A béka a változást hozza el. Az elfogadás által létrejövő változásét. A szeretet és a szabadság üzenetét.

Persze, ilyen csodák csak a mesében vannak.
Úgyhogy a való életben a lehetséges válasz az elején feltett kérdésre a következő:
Igen. Érdemes megcsókolnunk a békát. De csak akkor, ha nem várjuk és nem bánjuk, ha végül mégsem változik királyfivá. És így, ilyen aranyos békuciként is el tudjuk őt fogadni és őszintén, tiszta szívből szeretni. Csókra nyújtva a szánkat neki.

Tomborandi

Hozzászólás beküldése

*

Sütiket használunk a felhasználói élmény érdekében.

Az általunk használt sütik semmilyen személyes adatot nem tárolnak. A sütik használatának elfogadásával minden funkcióhoz hozzáférsz a honlapon.