Női dolgaink I.

Tomborandi immáron második éve Női kört tart a Szereteterőben.

Következzék sorozat jelleggel, Andi írása NŐI MÉLTÓSÁGUNK címmel. Az írások azért készültek, hogy megismerjük, visszahozzuk, újra működtessük azt a Női Minőséget, amire olyan nagy szükségünk van nekünk és a világnak egyaránt.

1. KEZDJÜK AZ ALAPOKNÁL

Minden nemes emberi kapcsolat – mint amilyen a barátság vagy a szerelem – , néhány alapvető működés szerint épülhet és tartható fent szinte a végtelenségig. Nem zökkenőmentesen, de szépen és egész biztosan tartósan.
Ezek az alapvetések:
az érdeklődés, az őszinteség, a kommunikáció és az intimitás.
A szeretetet itt azért nem említem, mert az… hát nyilván az alap, s szintén több részből ismerjük fel.
Mindössze erre a négy mozgatórugóra redukálható egy jól működő párkapcsolat is. Ezeknek különféle oktávjai lesznek jelen velünk az évek során. Vagyis hol erőteljesebben, hol lanyhábban, hol felemelőbben, hol nyögvenyelősebben fognak megjelenni.
De még így is jobb, mintha sehogy sem. Mert igazából egyiknek sem szabadna eltűnnie. Sohasem.

Jó, ha mindez már az elején megvan és ennek alapján épül a kapcsolat. Nyilván nem az első találkozásnál fogjuk elmesélni a család féltve őrzött legendáit, hiszen a megismerésnek is vannak praktikus lépcsőfokai. Ezeket nem a tradíció, vagy a megszokás, hanem a működőképesség alakította így.

Ám ezeket az alapvetéseket akkor sem késő tudatosabban bevenni a történetbe, ha már régebb óta kapcsolatban vagyunk, és egyszer csak ráeszmélünk, hogy valamelyiket nem, vagy csak alig használjuk. Mert bizony sajnos ez is előfordulhat.
Ilyenkor kicsit munkásabb lesz hadra fogni – és nem áltatlak – nem lesz egyszerű neked magadnak meglépni ezeket a lépéseket… és az is elég betyáros lesz, mikor mondjuk a párodból váratlanul, eddig nem megszokottan előtör az őszinteség…

Amikor már egy felépített házat akarunk utólag alápincézni, sokkal körültekintőbben kell nekilátnunk az előkészületeknek, és sokkal figyelmesebben kell kiviteleznünk az egész folyamatot. Kicsit talán több időbe is kerül. Meg több energiaráfordításba. De sosem késő. És nem lehetetlen. És mindig megéri.
Egy jó pince elnyeli az áradó folyó vizét, megfékezi az alagsori tüzeket, a szélvihar elől ide lehet menekülni és a kert egész évi termését is tárolni lehet benne.

Ezek persze szimbólumok. De mégis látható belőle, hogy egy jól megalapozott emberi kapcsolat szinte minden „természeti” katasztrófát képes átvészelni, még akkor is, ha utána kicsit takarítani kell… és persze elkerülhetetlen, mert teljesen természetes ajándékokat is magába foglal.

 

noi kor_1

kép: flickr.com

ÉRDEKLŐDÉS.
Ez muszáj. Miért akarnál valakivel kapcsolatba kerülni, ha nem érdekel? Ha nem vagy kíváncsi rá? Ha nem akarod, hogy megmutassa neked a saját világát? És viszont…
Ha nem akarnád őt is megismertetni a saját világoddal. Avval, aki te vagy.
Mert jó megosztanunk azt, akik vagyunk. És különösen édes, ha olyannal oszthatjuk meg, akit ez igazán érdekel. Ezekből a kölcsönös érdeklődésekből támadhatnak olyan kölcsönös inspirációk, melyek valóban előrevivő és emelő erővé válhatnak egy kapcsolatban. S előbb-utóbb megszületnek belőle a közös célok is, melyek egy kapcsolatban mindig az időtállóság jelölői lesznek.

 

ŐSZINTESÉG.
Másik muszáj. A kapcsolat mélységét fogja mindenképpen jelölni. Mennyire tudsz, akarsz, mersz őszinte lenni a másikhoz? Van-e valami, amit rejtened, szégyellned kellene a másik előtt? Amit ő ne láthatna, amikor már összekapcsolódtatok? Vagy bízol-e benne teljesen? S vajon bízol-e magadban? Tudsz-e ellenállás, félszeg, feszítő gondolatok nélkül teljes odaadással megnyílni?

Nem arra gondolok, hogy az embernek ne legyen intim szférája. Erre múlhatatlan szüksége van mindenkinek. Hogy időnként önmagával lehessen. A saját magunkkal való lét egy olyan töltekezési és megújulási forma, amit nem pótol semmi. Még akkor sem, ha a perzselő szerelem idején úgy érezzük, hogy a másik betölti ezt a teret is.

És persze megint… nagy kérdés, hogy mennyire viseled el a másik őszinteségét? Hová akad be benned egy-egy elejtett megjegyzése? Mennyire tép fel benned mások által ejtett korábbi sebeket? Miféle nem létező történetet kerekítesz mögé? Mennyire érzed elárulva magad az ő észrevételei által? Mennyire befolyásol téged, hogy mit gondolsz arról, mennyire elégedett vagy éppen elégedetlen veled? Vagyis milyen erősen működik benned a megfelelés iránti vágy? Az attól való félelem, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagy? Hogy teljesítened kell, hogy kiérdemeld a szeretetet? Hogy önmagadban nem vagy szeretetre méltó? Hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy? Mert minden visszahúzódásunk mélyén ez lapul. Akár szomorúan, akár sértődötten tesszük.
Ezt érdemes őszintén tisztáznod magadban. Ha kell, nap mint nap.

 

KOMMUNIKÁCIÓ.
Ó, a legizgalmasabb kérdés! Képesek vagyunk ugyanis úgy elbeszélgetni egymás mellett, hogy semmilyen használható információt nem adunk át egymásnak. Ez a pletyka, vagy a mellébeszélés.
Energetikailag nagyon fárasztó tud lenni. Ezt megfigyelheted barátnői kávézgatás után, mikor nem esik másról szó, csak a jelen nem lévők kibeszéléséről, vagy más panaszkodásról… ilyenkor általában holtfáradtan érsz haza, pedig milyen kedves társaságban töltöttél milyen jó kis időt. Nem is érted…
Ez nem azokra a barátnői kávézgatásokra vonatkozik, amikor az ott lévőkkel az ott lévők dolgait beszéljük meg, csak úgy, önfeledten és jókedvűen…Az kell nekünk.

Aztán van az óvatos kommunikáció. A rejtőzködő. Ez is a megfelelési vágyból, a szeretet elvesztésének félelméből, vagy a szeretet kiérdemlési kényszeréből fakad. Mikor nem mered elmondani, amit szeretnél, amit őszintén érzel.
Ez is nagyon rossz mindkét félnek.
Aki csinálja, annak azért, mert kielégületlenül marad egy fontos igénye. Nevezetesen az, hogy kertelés nélkül kifejezhesse magát és megértsék őt.
Akivel csinálják, annak meg azért, mert akarva-akaratlanul is tiszteletlen vagy vele. Nem tiszteled meg avval, hogy elmondd neki a valóságot. Voltaképpen tudatlanságban hagyod. Még rosszabb esetben megtéveszted. Ez egyszerűen méltatlan. Mindkettőnkhöz.
Ráadásul ez legtöbbször még meg is van fejelve avval, hogy mindeközben valamilyen általunk sem tudatosult módon elvárnánk a másiktól, hogy találja ki, mi az, amit mi olyan nagyon titkolunk előle. És főként értse is meg és sürgősen vigasztaljon meg bennünket evvel kapcsolatban. Vagyis reagáljon úgy, ahogy nekünk jólesne… valamire, amit nem is közlünk vele.

Azért is veszélyes ez a fajta kapcsolódás, mert energetikailag elkezdi összegyűjteni benned a megéletlen, a kimondatlan dolgokat. És minél nagyobbra duzzad ez a lufi, annál inkább kezelhetetlenné válik. Fájdalom, mindezt nem is tudod kontrollálni. Ekkor van az, mikor az utolsó alkalommal puff! váratlanul kidurran. És akkor rád sem ismer senki, még te magad sem… és ez újabb szégyenek, de legalábbis értetlenségek forrása lehet majd benned… hiszen te mindig olyan kedves, megértő ember voltál. Egészen idáig. Most meg itt áll egy sértődött, vádaskodó, felhánytorgató, noch dazu síró-rívó fúria, aki csak önti, önti elő magából a keserűséget.

Megoldás? Kommunikálni. Mindig. Mindent. Őszintén. Csak így áradhat az információ. A legkevesebb torzulással és félreértéssel. És önmagunkra reflektáló módon. Erre nagyszerű technikákat lehet már megtanulni.
Hogy amikor valamivel nem vagy békében, akkor ne a másikat kezd el azonnal hibáztatni és szapulni, hanem próbáld azt megfogalmazni, amit érzel a helyzettel kapcsolatban. Anélkül, hogy a másikat belevennéd a történetbe.
És előbb-utóbb rájössz, hogy a rossz érzéseidet nem a másik állítja elő. Ő csak van. Olyan, amilyen. Úgy, ahogy. Mondhatjuk azt is, a saját történetünk szempontjából szinte semlegesen. Ő csak egy gombot nyomott meg bennünk, amiről nem is tudta, hogy ott van.

Amire reagálsz, az sokszor nem is az, amit ő tesz, hanem az az érzés, tudattalan emlék, eltemetett fájó seb, ami ilyenkor felszínre kerül benned. Minél ismeretlenebb és szokatlanabb számodra, annál mélyebbről kerül elő.
És hát ő van itt, ő nyomta meg a gombot, így aztán ő kapja a nyakába az egészet. Szegény sokszor nem is érti, miért? És többnyire jogosan.

És persze mindez fordítva is igaz. Te is nyomogatsz állandóan a másikban gombokat. Akár akarod, akár nem. Amikor az egészet önérzetesség és azonnali csatározás, védekezés vagy támadás nélkül képes vagy megélni, némi érzelmi-indulati távolságtartás és objektív rátekintés segítségével… ami persze nem egyszerű dolog, hiszen a párunk az illető… akkor egy igen érdekes dolgot figyelhetsz meg.
Voltaképpen mi magunk is ugyanígy viselkedünk, csak magunkat sosem látjuk ilyenkor kívülről. Sajnos. De a másikat igen. És ez nagy segítség lehet.
Ha tehát nem vonódunk bele az ő fájdalmába, akkor egyszercsak megláthatjuk, hogy éppen milyen regresszív (időben visszalépett) szakaszban van. Milyen sérelem az, ami felszakadt benne, amivel azonosult, és amivel tudtán kívül most minket gyanúsít.
Általában már a szóhasználat is nagyon árulkodó, de a gesztusok, a mimika, az egész megjelenés és viselkedés azonnal elárulja az életkort, amikor a gyógyulatlan inzultus érte.
A párunkat persze sosem kell terápiáznunk, de amikor ezt észrevesszük, mindenképpen megértőbben kéne viselkednünk vele. És segíthetjük a lehiggadását avval is, hogy próbáljuk vele megfogalmaztatni az érzést, amit éppen átél, hogy önmagában is tisztázhassa ezt.

 

INTIMITÁS.
Egy nemes emberi kapcsolatban szerintem ez az abszolút alap. A közelség.
Enélkül is lehet ugyan érdeklődés, őszinteség, még nyílt kommunikáció is. Ezeket gyakorolhatod bármelyik hétköznapi emberi kapcsolatodban. A főnökkel, vagy a sarki fűszeressel is.
De ha az intimitás is jelen van! Attól valami különleges minőséget kapnak mindezek.

Az intimitásról nem könnyű beszélni. Nemcsak azért, mert manapság nagyon sokan összetévesztik a szexuális vágyakozással. És ebből a félreértésből fakadóan nem is igazán merik gyakorolni. Akkor sem, ha közben hatalmas belső késztetésük lenne rá. Hogy ez mekkora tévedés, és mára már szinte rögzült torzulás, erről egyszer még fogunk beszélni.

Azért is nehéz beszélni róla, mert nagyon csöndes. Nagyon puhán lélegző. Nagyon belénk ér. Egy olyan részt kelt életre bennünk, ahol már nincsenek szavak. Csak érzések. Csak figyelni önmagunkra és figyelni a másikra.
Az intellektus lekapcsolódik itt és megszűnnek a gondolatok. Nincs ok-okozati összefüggés. Nincs megértés, mert arra sincs már szükség. Nincs célirányosság és tervszerűség, hiszen az egyetlen célunk, hogy közel legyünk egymáshoz. És magunkhoz.
A másik által magunkhoz. És magunk által a másikhoz.
Ez egy tökéletesen egymást működtető kölcsönhatás, amikor élővé lesz.

Az intimitással megérkezünk a Női Minőség közelébe. Tagadhatatlanul a megélés, a megtapasztalás, az érzékelésünk minősége, finomsága az, ami ezt képes vagy nem képes létrehozni bennünk. Magunk felé és a másik felé.
A megnyílás és elfogadás képessége és bátorsága ugyanúgy az alapja, mint oly sok minden más, nemes dolognak az életünkben.

Az intimitásról elég most annyit megjegyeznünk, hogy amikor megjelenik, lehetetlen nem észrevenni. Mert körülöttünk és bennünk minden puhává, csöndessé, jólesővé, otthonossá és kényelmessé válik. Többé nem kérdés a kérdés. Nincs is kérdés többé. Csak a vanás van. És ez jó nagyon. És csaknem ellenállhatatlan… ha észreveszed… ha megérint… akkor megfog.

Mert közel lenni jó. A legnagyobb elfogadás. A legnagyobb szeretet. A legnagyobb méltóság.
Ezért tartogatjuk többnyire csak a kiváltságosoknak az életünkben. Azoknak, akiket szeretünk.
Az intimitás olyan, mint egy védjegy. Azok kapják, akiket közel akarunk tudni magunkhoz.

Tomborandi

A sorozat következő írását itt találod.

Hozzászólás beküldése

*